Murakami Haruki regényeit meglehetősen nehéz bármely műfajba besorolni. Hazánkban eddig két regénye jelent meg (Világvége és a keményre főtt csodaország, Szputnyik szivecském!) Stílusát mágikus realizmusnak is hívhatnánk, bár sokan tiltakoznának ellene, főként maga a szerző. Japánban sztáríró, angolszász nyelvterületen pedig a kortárs irodalom egyik kiemelkedő alakjaként tisztelik.

A meglehetősen hosszú regény hullámzó, nyugtalan textúrája két rendkívül érdekes és kezdetben igen zavaros szálból szövődik össze. Az egyik vonulat Tamura Kafka, a tizenöt éves fiú története, aki apja átka – az oidipuszi végzet – elől menekülve, eltűnt anyja és nővére keresésére indul. A másik hősünk egy természetfeletti képességekkel rendelkező félnótás öregember, Nakata, aki a macskák nyelvét is beszéli és sohasem heverte ki a második világháborúban szerzett sérülését. A regény egy szürrealitásba hajló világot teremt, összemossa a valóságot és a fantasztikumot, a történetben időről időre mesékből, sci-fiből, detektívregényekből átemelt elemek elegyednek. Murakami bármit, bárkitől kölcsön vesz – Szophoklésztól, a horrorfilmekből, a japán képregényből vagy akár a filmgiccsekből is. Ezt az egyveleget az ő varázslatos, érzékeny stílusa tartja össze. A szerző szerint kétszer el kell olvasni a regényt ahhoz, hogy tökéletesen összeálljon a történet.

A Kafka a tengerparton Murakami Haruki harmadik, magyarul megjelenő regénye, amelyért 2006-ban megkapta a csehországi Kafka-díjat.

dismay