Február elején költöztünk be a színházba, a Notting Hill Gate-re. A főpróbahét itt nem létezik úgy, mint Magyarországon. Két nap van, amikor tíztől tízig bent van mindenki, és az összes technikai szükséglettel „talpra állítják” az előadást. Azután jön négy nyilvános főpróbanap, amikor napközben még próbálsz, de este már előadás.

A bemutató jól sikerült, volt egy rövid beszélgetés is az előadás után a nézőkkel. Gyorsan átöltöztünk és visszamentünk a színpadra. Mindenfélét kérdeztek, főleg a folyamatról, arról, hogy hogyan dolgoztunk. Ebben az esetben valóban különleges volt, mert az előadás valós, mentőkhöz és tűzoltókhoz beérkezett hívások alapján készült. Minden hívás rögzítésre kerül, amiből néhányat leadott a Guardian nevű újság egy évvel ezelőtt. Ezt olvasta a rendezőnk és ezek alapján készült az előadás, rengeteg mozgással, tánccal.

Például az én egyik jelenetem egy kilencedik hónapban lévő terhes nő története, aki reggel arra ébredt, hogy erős fájdalmai vannak, és mire felhívta a mentőket, már el is indult a szülés. Végig a telefonnal a kezében hallgatva követte az utasításokat. Mire a mentők megérkeztek, megszületett a gyerek, egészségesen. Végül is sikerült találnom olyan mozdulatsort, ami egyszerűen, de az emberfeletti erőfeszítést és a kétségbeesést is ki tudja fejezni. Azt a jelenetet nagyon szeretem. A nézők is mindig megemlítik.

Tegnap délelőtt ültem egy kávézóban, amikor nagy lendülettel odajött hozzám egy nő és azt mondta: Hello wonderful woman! Némiképp zavartan néztem rá, mire elkezdte mondani, hogy pár napja látta az előadást és mennyire tetszett neki.

Hát ezek az én kis örömeim.

A bemutató után jót buliztunk még, nem tudom honnan volt energiánk, de hajnalig táncoltunk még ráadásként...

A színház szerzett nekem szállást néhány hétre, így most a rendkívül elegáns Kensington kerületben lakom. Egy valóban pici házat kaptam meg, ami egy kis utcáról nyílik. Az egész olyan, mint egy film díszlete. A közvetlenül mellettem lévő épület például Agatha Christie háza volt.

Ma végre süt a nap és az influenzát is a hátam mögött tudhatom.

Tegnap elkezdtem újra dolgozni a Dance Macabre projecten! Találkoztam az írónkkal, Rebecca Lenkiewiczcel és Angus Wrighttal, aki mint színész vesz részt az egyhetes munkában. Beszéltünk a történetről, hogy mely részeket találjuk érdekesnek, és hogyan fogunk dolgozni.

Rengeteg teendőm van. Először is anyagot kell gyűjtenem, a 1930-as évekből, a divatról, a stílusról. Fotókat a háború megérkezéséről. Történeteket, amiket beleszőhetünk a mi történetünkbe. A héten kell kölcsönöznöm és vásárolnom néhány dolgot. Kell szereznem díszletelemeket és kellékeket. Jelmezeket. Kalapokat és parókákat. Szemüvegeket és sétapálcákat. Kabátokat és fellépő jelmezeket – olyanokat, amelyek nagyon látványosak voltak. Mindent fel- és ki kell próbálni, és eldönteni melyikre van szükségünk. Meg kell szereznem a zenéket, kiválogatni, felvenni, megvágni. Megtanulni a dalt – Ábrahám Pál „Nem történt semmi” című dalát választottam. Még le is kell fordítanom. Már beszéltem itt egy énektanárral, aki betanítja nekünk. Még egy zenei felvételt is össze kell szerveznem...

És akkor még el sem kezdtem a jelenetek kitalálását. Érzetek, gesztusok, mozdulatok. Motiváció. Belső indíttatás. Vágy, szándék, szükséglet... mind itt kavarognak a fejemben. Még sok óra és sok kávé lesz, mire rendbe szedem őket.

Egy hét összesen a hivatalos munkaidőnk, de én már hét hónapja dolgozom rajta. Már az utolsó napi kis bemutatót is szervezem, hogy legyen ott elég producer, rendező, a National Theatre művészeti vezetőiből egy-kettő, hogy tovább tudjunk majd lépni. Legmerészebb vágyam, hogy azt mondja valaki az ott összehívott producerek közül, hogy őt ez érdekli, csináljunk még egy-két hét workshopot, mielőtt eldöntik, hogy műsorra tűzik-e.

Tudom, hogy ez hatalmas dolog lenne, mert nagyon nehéz bármivel, de leginkább egy új stílussal betörni. Mindenkinek fontos a bevétel itt Angliában is. De hát, reméljük a legjobbakat.

Borzasztóan hiányzik a lányom, bár beszélünk telefonon minden nap. Ha Ő itt lenne a közelemben, ma teljes egészében boldognak mondanám magam.

Viszont dolgozhatok és értékesen. Minden nap. Történeteket mondok el az embereknek, hogy tanuljanak belőle, hogy gondolkozzanak rajta. Amíg ezt megtehetem, a napjaim nem telnek hasztalan. Ez rendben tartja a lelkem.

...na meg még ha a Normafa itt lenne az utca végén, hogy mehessek reggelenként futni... nem, az már túl sok volna a jóból...

Üdv: Éva

4 hozzászólás

1. idézem 2010.02.27. 18:49
   Évi örülök hogy legalább innen tudom, mi van veled. És gratu az új darabhoz!
   Zsuzsa
2. idézem 2010.03.02. 09:46
   • lélektárs
   Éva, innen a távolból küldünk sok-sok energiát, hogy jól sikerüljön az előadás. Nagyon szurkolunk neked!
3. idézem 2010.03.22. 12:57
   Szombaton, MTV 1-en megnézhető a Szarvassá válni c dokumentumfilm, ami Éváról, a munkájáról szól!
4. idézem 2010.03.28. 15:14
   Kedves Éva ! Nagyon tetszett a film,fantasztikus csodálni való a küzdeni tudásod a munkában az életben.Sok sikert a további szerepekhez és a magánéletedben is.Üdvözlettel Németi Évi