A Gate Theatre igazgatója hívott, hogy találkozzunk. Felkért, hogy játsszak a következő előadásában, ami nagyon érdekes témán és megfogalmazási módon alapul: mentőkhöz beérkezett hívások alapján történeteket mutat be, négy színész-táncos részvételével. Egyszer már dolgoztam vele, rendkívül tehetséges, intelligens rendező. Akkor is prózával és szöveggel kombinált előadást készítettünk.

Legutóbb véletlenül az egyik legjobb londoni színész barátom, Jack is benne volt a produkcióban. Ez egyrészt nagyszerű, másrészt életveszélyes, mivel így „minden rezdülést” értesz, és ha valami humoros történik, nagyon nehéz megállni, hogy ne nevess.

Be kell vallanom, hogy volt néhány jelenetünk, amikor nem volt megállás. Pont, mint a gimiben, régen. Két-három szétröhögött mondat után, persze, helyreáll a rend, iszonyatos koncentrálás által. És azután van mit kielemezni a kocsmában.

Egyébként a  Gate egészen kicsi stúdiószínház, és olyan huszonéves rendezőknek ítélik oda néhány évre, akik egy akármilyen kicsi, de tehetséges produkcióval megmutatták, hogy van bennük lehetőség. Itt bizonyíthatnak, és innen léphetnek tovább. Rendkívül egészségesen segítik a pályakezdőket az angliai színházi életben. Produkció, és nem összeköttetések alapján döntenek.

Az előadás időpontja – januártól márciusig – keresztbe húzza számításaimat a Dance Macabre próbahétre. Most miattam csúszik későbbre. Körtelefonok és e-mailek – márciusban a többiek is szabadok. Jaj, de jó.

Próbálom a testem és a lelkem olyan állapotba hozni, ahol az éberség, az erő áramlása és a lazaság egyszerre tud megjelenni. A találkozók mindig stresszesebbek, mint az alkotói folyamat.

Ráadásul nem az anyanyelvemen, így nem az angol kultúrának megfelelve történik. A színházak vezetői általában Oxfordban vagy Cambridge-ben végeztek, és ez a kommunikációs stílusukon is meglátszik, amihez nekem külön értelmezési szótár kell. A szavakat megértem, de vajon mit akar ezzel mondani?!

A National Theatre stúdiójának igazgatónője fogad ma délután, hogy a Tiara Csoport által támogatott produkció terveiről beszéljünk. Belekezdünk a mellékes-barátkozó mondatokba, miközben próbálom felmérni Őt.

Kicsit úgy beszél, mintha az összes hozzátartozója ma délelőtt hunyt volna el,  és efölött érzett rendkívüli bánatát és fájdalmát legyűrve hallgatja a szavaimat. Újra elmondat velem mindent, belekérdez: miért nem így, vagy úgy csináljuk. Kezdem úgy érezni magam, mintha az angol trón és korona azonnali átadására szólítottam volna fel, és ez problémás lenne számára. Egy pillanatra átvillan az agyamon, hogy milyen jó lenne felállni és otthagyni ezt a procedúrát. Ehelyett pozitívan bólogatok, és visszaszorítom magam a székbe. Rövid csend, kicsit szöszmötöl a komputerén, azután azt mondja ugyanazon a közömbös hangon: Rendben! Akkor beírtam a produkciót a próbatervbe. Majd írja meg, mire van még szüksége.

Huh, de jó, hogy nem álltam fel.

Kösz, Giuseppe.

Ezt a módszert ugyanis Giuseppétől, a világítástervezőmtől tanultam, amikor Amerikában voltunk turnézni. A technikusok általában megpróbálták elérni, hogy kevesebbet kelljen dolgozniuk, mondván, hogy azt náluk „nem lehet”. Giuseppe csak hallgatott és bólogatott, és mondta, hogy mire van szükségünk. Mintha nem is hallotta volna őket, egész addig, amíg azt nem mondták OK,  megoldjuk. Előadás után meg nagyon szerettek minket, mert gyönyörű fényeket alkottak a mi hatásunkra.

Szóval megvan az időpont végre. Fél órán belül ketten is írtak a National Theatre-ből, hogy hallották, megkaptam a próbahelyet, és ez mennyire szenzációs. Büszke is lettem magamra, olyan boldogan masíroztam a városban, mint Pinokkió, amikor kalandozni indul.

Mire hazaértem Pestre, itt is várt egy gratuláció Tom Morristól, a National főrendezőjétől.

Azt írta: You are a force of nature! Nagyon örültem neki, éreztem benne, hogy most valami igazán jót akart mondani. A lányom viszont kezébe vette a fordítási lehetőségeket, és összevetve a rólam kialakított képpel, így fordította: Te istencsapása!

Ezért jó, ha az embernek van kamasz gyereke. Visszahúzza a valóságba.

Üdv: Éva

1 hozzászólás

1. idézem 2009.11.05. 18:41
   • Gyöngyi
   Jó olvasni, hogy nem csak engem húznak naponta vissza a valóságba, kamasz gyermekeim...:-) Egyébként meg gratulálok, hihetetlen ez a sok energia!