Nem is tudom, hogy melyik filmben láthatunk ennyit sztárt, ennyi nagyágyút együtt játszani. A film arról a belső káoszról szól, amit valószínűleg többen megéltünk már. Milyen belső kényszernek engedjünk, melyik érzés nyújt majd boldogságot, hogyan éljük az életünket? Engedjünk a pillanatnyi csábításnak, vagy nyomjuk el magunkban? Mit kezdjünk a bennünk lakozó gyermekkel? Hogyan kerülünk harmóniába, és hogyan őrizzük meg?

Ahogy sorolom a megfogalmazott kérdéseket, úgy én is szinte érzem a káoszt, mely az élet útvesztőjében annyira képes eluralkodni rajtunk. Ez persze, nem egyenlő azzal, hogy ezt a keserves útkeresést káosszal is kellene a filmvásznon ábrázolni. Sőt. A belső útkeresés viszontagságait csakis pontosan, logikusan lehet kommunikálni. A Kilenc című filmben a filmsztárokon kívül nem volt semmi, nem volt frenetikus zene, meghökkentő koreográfia (na jó, Penelopé Cruz tényleg bátran nyitogatta a lábait) és nem volt koncepció.  Nem lehet büntetlenül alapvető dolgokat elhagyni egy mozi készítésekor. A kommunikáció világos gondolatmenetét, a film művészi kifejezésének ívét nem lehet mással pótolni.

A történet főszereplője, a híres filmrendező mondanivaló nélkül marad, hiába csapong szép és boldogtalan felesége, valamint szép és butácska szeretője között. Hiába jelenik meg múzsája, hiába elevenedik fel anyja az emlékezetében, semmi nem segít, nem tud alkotni. Az elveszett művész kétségbeesik és teljesen összeomlik. Egyedül marad.

A probléma egyébként nem az, hogy Fellinit nem lehet remake-ben alkotni, szerintem. Vagyis inkább úgy mondom, minek is kellene?  Azzal van inkább gond, hogy alkotni nem lehet így. A musical alapvetően úgy tárul elénk, hogy a főhős narrációjára épül. Azaz épülne, ha lenne mit mondani, ha kidolgozták volna legalább a film ezen ívét.

A különböző nőtípusokban is sokkal több van, Penelopé Cruz és Marion Cotillard hibátlan. Az egyik a dögös, de szégyellt szerető, a másik a boldogtalan, megcsalt feleség (hogy mik vannak?). A film legértékesebb része kétségtelenül a két nő ugyan ellentmondásos, mégsem ellenséges párhuzama.  A főszereplő súlytalansága miatt ez nem jön úgy le a vászonról, ahogy kellene.

Az alkotásban további kuszaság az európai és az amerikai filmkultúra keveredése. És a kegyelemdöfés: a happy endes vég! Ebben a szenvedésben aztán végre kisüt a nap, a főszereplő egykori gyermek énje kényelmesen beül az ölébe és már mehet is: action!

Jaj, kérem, ennyi pénzből, ennyi sztárral, ilyen lehetőségekkel legközelebb tessék filmet csinálni!

Petre Gyöngyi

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!