Mire minden összeállt, kiderült, hogy most éppen nincs is hely, majd csak akkor lesz, amikor már a főszereplő színészem nem ér rá...

Ezzel telt a múlt időszak. Na, nem ilyen egyszerűen. Rengeteget leveleztem, más helyszínekkel, más színészekkel, igazgatókkal és tanácsadókkal. Azután el kellett döntenem és fogadnom, hogy a legjobb lehetőség kivárni a januárt, amikor „minden van”, és akkor befejezni a munkát, amit már annyira várok.

Huh, nem egyszerű.

Azért voltak jó dolgok is.

Például megnéztem Vásáry Tamás beszélgetős koncertjét, ami teljesen felvillanyozott. Látni egy 75 éves embert teljes szellemi és testi erejében, gyönyörűen zongorázni és izgalmasan, kellemesen beszélgetni, igazán felemelő élmény.

Tulajdonképpen a felesége, Tunyogi Henriett beszélt rá, hogy menjek el. Néhány hónapja Londonban ismerkedtem meg vele, a Londoni Magyar Intézetben. Ő balett-táncos, sokáig az Operaházban táncolt, de most szabadúszóként dolgozik. Megkért, hogy készítsek neki-nekünk egy előadást. Gondolkoztam rajta sokáig, és úgy érzem, izgalmas lehet két nagyon különböző előadóművészt egyszerre látni a színpadon.

Majd meglátjuk. Néha a legfurább ötletekből lesznek igazán értékes előadások.

Nagyon vágyom már arra, hogy újra színpadon lehessek.

Hallottam régen, hogy a színház olyan, mint egy szenvedély: ha egyszer belekóstolsz, mindig hiányozni fog. Sokáig nem értettem ezt, de amióta megtanultam a színpadon megnyílni, átadni magam annak a történetnek, annak az érzésnek, amit játszom, rájöttem, mit is jelent. Elfelejthetem a hétköznapi dolgokat, amik igazán nem is olyan fontosak, mint amennyi időt töltök velük. Helyükbe kerül az alkotás repülése, a játék izgalma, a pillanat varázsa, annak a feszültsége, hogy vajon ma este milyen erősen, mélyen és tisztán tudom átadni a gondolataimat.

Igen, ilyenkor érzem, hogy hasznos vagyok, hasznosan élem az életem.

Csak engedjenek oda újra. 

Persze, mindez fájdalommal és rendkívüli energiavesztéssel jár, de az másnapra visszatér, sőt, növekszik a tudat által: hasznosat alkotok.

Természetesen ez csak azokra az előadókra vonatkozik, akik komolyan művelik a művészetet. Van, aki meg sem próbálja, van, aki szeretné, de nem tudja. 

Volt egy kedves kollégám, akivel egyszer volt egy nagy drámai kettősünk. Próbálta átélni a fájdalmat, hogy meghalt a fia, de mindig külsőséges maradt. Egy este rettenetes fogfájással érkezett a színházba. Semmilyen gyógyszer sem segített, előadás után mennie kellett orvoshoz. Viszont  aznap este gyönyörűen, őszintén játszotta a jelenetet. Másnapra mindez elmúlt. A fogfájás és a játék mélységes fájdalma is.

Van, aki meg tudja érinteni azt a mélységet fogfájás nélkül is. Van, aki elég bátor ahhoz, hogy elvezesse magát arra az érzékenységi szintre. Mindenkinek megvannak a csatornái, de nem mindenki tudja megnyitni őket. És aki tudja, annak is minden alkalommal nehéz, és nem sikerül egyformán.

Igaz, a színház nemcsak arról szól, hogy az előadónak jó legyen, de ezek a dolgok együtt járnak. Ha az előadóval „megtörténik” aznap este, akkor a közönségét is magával tudja vinni.

Ilyen egyszerű..., de megtanulni? Hogyan? Az nem egyszerű. Nagyon gyürkőzzön neki, aki erre adja a fejét…

Amíg visszatalálok a színpadra, marad a reggeli futás, a jóga, a hangképzés és más munkák.

Készen állni. Mindig. Ez a legnehezebb feladat. Amikor semmi más nem kényszerít rá, csak a saját igényességed.

Úgyhogy abba is hagyom a csacsogást, és megyek dolgozni.

Éva

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!