Bár Budapest e cikk írásának pillanatában leginkább egy zseniálisan eltalált téli tájképhez hasonlít, és már csak a karácsonyi díszkivilágításra volna szükség a totális összhanghoz, hétfőn mégiscsak március 15-e lesz. Azon kevés nap egyike, amikor nem a szokásos módon használjuk a várost, hanem jó esetben szeretnénk néhány órát eltölteni kint, csak úgy, mert van miért.

Ebből szokott végeredményként kijönni az, hogy sikerül teljesen lepusztítani az utcákat, olyan mennyiségű mocskot hagy maga után az ünneplő tömeg, amilyet egyébként soha eszükbe sem jutna elszórni, a másnapi újságokban meg szörnyülködve olvassuk, hány tonna szemetet kellett eltakarítani. És nem értjük, kik szórták azt mind el, mert még véletlen sem merülne fel lehetőségként, hogy mi.

Igazán érdekes az egész káoszban az, hogy egyébként külön-külön értelmes, rendszerető, akár még szolidan környezettudatosnak is mondható emberek tömegbe állva képesek egy tizenkilencedik századi külváros szintjére levinni az utcák földtől számított legalsó húsz centijét. Hogy ez részletkérdés volna? Valóban vannak fontosabb dolgok. De egyáltalán nem mindegy, mit mutatunk magunkról, és az sem, mi miben élünk. Való igaz, sokan mondják, hogy Budapest csak a második legkoszosabb európai főváros, mert Párizs alulmúlhatatlan e téren, de talán mindenki jobban jár, ha nem pont ebben kezdünk el versenyezni a franciákkal. (És egyébként is, aki ezt a mondást kitalálta, valószínűleg soha életében nem járt Tbilisziben…)

Érdemes észrevenni, hogy mégsem egy válogatott-meccsről van szó, ahol nagyon kis területre van összezsúfolva negyvenezer ember, és egy kisebb vidéki falu lakosságán kellene keresztülverekedni magukat a legközelebbi kukáig. De itt most van egy teljes városnyi tér. Helyünk van. Elférünk.

És valóban azért különösen fontos odafigyelni minderre, mert ez a lehető legtipikusabb példája annak, hogy észrevehetetlen apróságokkal miként vagyunk képesek emberibbé tenni a saját környezetünket. Elcsépelt, de teljesen jogos a példa: ha a kétmillió budapesti mindegyike csak egy darabka szemetet nem dob el, mekkora lehetne a minőségi javulás. Mert a zöld gondolatokat és a környezettudatosságot gyakran vagyunk hajlamosak valami hatalmas, komoly erőbefektetést és lemondásokat követelő áldozatként látni. Amitől, persze, elriad az ember. Pedig itt pont ezt lehetne belátni: hogy akkor is odafigyelhetünk a környezetünkre, ha nem ássuk el az autónkat. Csak egy kicsit ésszel mindent.

Iván

0 hozzászólás - Te lehetsz az első!